Olyan volt, mint egy késő nyári nap. A fákon még bőven volt levél, a felhők az őszi viharoktól háborítatlanul magas, fehér gomolyokká tornyosultak, a borboltban pedig csend volt, mint mindig, amikor az emberek már napközben is kiülhettek a teraszukra. Ahogy ezen a szombaton is.

Alig vártam, hogy végre három óra legyen, és bezárhassak. Elég meleg volt ahhoz, hogy kiüljek egy sörkertbe. Előbb azonban – vagy talán inkább helyette – meglátogatom anyámat. Nemrég került egy idősek otthonába, miután kórházban volt, ahol az orvosutánpótlás képzése érdekében a kelleténél kissé alaposabban kezelték. Engem már nem ismert fel.

Egész héten nem láttam. Hagytam, hogy jelentéktelen ürügyek visszatartsanak attól, hogy elmenjek hozzá. Hát nem úgyis csak rólam szóltak már ezek a látogatások – arról, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet? Mit számított a jelenlétem anyámnak, aki hol valamelyik régen meghalt fivérének nézett, hol egyszerűen egy barátságos idegennek?

Erre a gondolatra megrándult a szám sarka. Mintha anyám valaha is barátságosnak tartott volna egy idegent! A demencia csak még zárkózottabbá tette. Az igazán rossz napokon egyáltalán nem szólt hozzám, és alig emelte fel a fejét, hogy rám nézzen.

Gyűlöltem az otthont, és magamat is, amiért nem tudtam megkímélni anyámat attól, hogy ott kelljen élnie. Bár úgy éreztem, mindent megtettem – még a kórház folyosóján is heves, hangos szóváltásba keveredtem a főorvossal arról, valóban szükség volt-e két nap alatt a harmadik teljes altatásra –, mégis felelősnek és bűnösnek éreztem magam.

Már maga az épület is visszataszított, az a Mária Terézia-sárgára festett, otromba klasszicista épülettömb: mindig túlfűtötték, mindig fülledt volt. A homlokzat színe elárulta, mi vár az emberre odabent. Szagkoktél, amelyben a többszörös inkontinencia kipárolgása keveredett a ki nem szellőztetett ágyakéval, a túl sokáig viselt ruhákéval, a nagykonyhai kondérban péppé párolt zöldségével, no meg a mindenütt jelen lévő kamilla- és borsmentateáéval, amelynek illata sűrű hullámokban lengte be a folyosókat.

Valahányszor beléptem az előcsarnokba, végigmentem a folyosókon, majd felmentem a lépcsőn a második emeletre, mindig egy kicsit öklendeznem kellett. A liftbe nem szívesen szálltam be: mi van, ha éppen egy holttestet visznek benne az alagsori hűtőkamrák valamelyikébe, és beragadunk?

Az előző héten könnyebben ment a látogatás. Aznap is sütött a nap. Kicsit korábban el tudtam szabadulni, vittem magammal egy üveg behűtött szürkebarátot, egy ideig tologattam anyámat a tolószékében az otthon kertjében, aztán letelepedtünk egy pergola alá, hogy koccintsunk a szép időre.

Tiszta volt a tudata, éber volt, megdicsérte a pfalzi bort, és – hihetetlen! – még azt is megengedte, hogy az otthon egyik férfi lakója csatlakozzon hozzánk. Az illető kissé berozsdásodott udvariassággal engedélyt kért, mire ő is kapott egy műanyag pohár bort.

És bár alig váltottunk egy szót, így majdnem egy kis buli lett belőle.

Ahogy erre visszagondoltam, észrevettem, hogy ideges vagyok. Egy nyolcvanon túli asszonyt, aki már telefonálni sem képes, nem volna szabad egy egész hétre kizárólag az ápolószemélyzetre bízni. Persze értesítenének, ha „valaminek” mutatkoznának az előjelei – egy telefonhívás, bárkitől is, az a bizonyos hívás, amelytől egész életemben rettegtem –, de nem ez volt a lényeg. Ha csak lehet, nem akartam elkésni, mint akit a tengerentúlról táviratoznak haza, és akinek a leggyorsabb közlekedési eszközökkel is számolnia kell azzal, hogy nem ér oda időben az anyjához.

De mit jelent egyáltalán az, hogy időben, ilyen esetben?

Nem sokkal három óra utánra rendeltem taxit. Az elszámolás ráért hétfőig, a rendrakás még inkább. Úgy éreztem, időt pazarolnék, ha vállalnám a húszpercnyi gyalogutat a vonatig, majd az ugyanilyen hosszú utazást a városba. Taxival feleannyi idő alatt az otthonban lehetnék. Talán még egy munka utáni sör is beleférne, a hátamat egy napsütéstől átmelegedett vendéglőfalnak vetve, mielőtt szürkületkor hirtelen lehűl a levegő.

A taxisofőr török volt, és hibátlan bajor tájszólással beszélt:

– Sietős a dolga?

– Miből gondolja? – kérdeztem.

– Látszik magán – felelte a sofőr. – A barátnőjéhez megy?

– Maga gondolatolvasó, vagy mi? – Próbáltam mosolyogni.

Valóban tempós, alig több mint negyedórás út után kipattantam a taxiból, nyugtát sem kértem, megkerültem az előcsarnokot, és a hátsó, elvileg csak a személyzet számára fenntartott bejáraton siettem be. Tudtam, hogy a számkóddal biztosított ajtó ritkán van becsukva. A lépcsőházban felrohantam a második emeletre.

A bal oldali negyedik ajtón anyám neve állt – és a szobatársnőjéé is. Egész életében magának való ember volt, most pedig azzal, hogy az otthonba költöztették, arra ítélték, hogy élete utolsó fejezetét egy teljesen idegen nővel, kényszerközösségben töltse.

Ismét elöntött a tehetetlen düh.

A szoba ajtaja is csak be volt hajtva, mintha éppen bent volna egy ápoló, vagy csak elszaladt volna valamiért.

A napsütés ellenére félhomály volt a szobában. A hátsó, ablak melletti ágy a szobatársnőé volt. Üresen állt.

Anyám ágya jobbra, a fal mellett állt. Benne feküdt, a bal oldalán, hálóingben, csak félig betakarva.

– Na, te álomszuszék?! – suttogtam. – Nem túl korai még lefeküdni?

Finoman megérintettem a jobb vállát. Meleg volt a bőre.

– Szia, mama. Én vagyok az. Richard.

Újra megérintettem a vállát, ezúttal kissé meg is mozgattam. Engedett a mozdulatnak, de valami különös ellenállást is éreztem.

– Mama, ébredj! – Most már nem suttogtam.

Beletelt néhány másodpercbe, amíg a bennem évtizedek óta szendergő ősfélelem feltápászkodott, amíg megsejtettem, hogy talán elérkezett a pillanat, amikor már valóban félnem kell.

Aztán valami belülről kirántott a szobából.

A – mint mindig, most is üres – személyzeti szobához rohantam, megláttam egy ápolót, amint eltűnik egy másik helyiségben, utánaeredtem, és magammal húztam.

– Kérem, nézze meg az anyámat! Nem ébred fel!

Az ápolónak volt már annyi tapasztalata, hogy nem ellenkezett. Anyám szobájába érve leült mellé az ágyra, megrázta, szólongatta, majd finoman megpaskolta az arcát. Végül két ujja közé csípett egy bőrredőt anyám nyakán, és megcsavarta. Amikor anyám erre sem reagált, az ápoló felém fordult, és megrázta a fejét.

– Nagyon sajnálom – mondta, és őszintének éreztem a szavait, bár az ő számára mindez alighanem rutin volt –, de attól tartok, az Ön édesanyja az imént elhunyt.